El se hiszem… hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Miért
kell, hogy pont Ő üljön mellettem… ráadásnak így Toshiro-sama-t se tudom
figyelni, mert biztos vagyok benne, hogy akkor észrevenné mit is érzek és
elárulná mindenkinek. Amióta csak ismer engem mindig arra törekszik, hogy
valamiféle módon tönkre tegyen engem. Fogalmam sincs, hogy mégis mit követtem
el ellene, és valamiért Ő sem árulja el, hogyan is tehetném jóvá. Féltem… nem
akartam, hogy mellettem üljön, most mégis amikor ránéztem arcán mosoly ült… és
őszinte volt… Lehet rá némi esélyem akkor, hogy mégse utál engem? Vagy csak
azért ilyen boldog a dolgok alakulása miatt, mert most így sokkal több mindent tudhat
meg majd rólam, amit felhasználhat ellenem. Valamit tennem kell… nem ülhet
mellettem… az kész katasztrófa lenne… Gyorsan körbe néztem… mindenki más
elégedett volt az új helyével… tehát most nem szólhatok a Sensei-nek, hogy
nekem ez nem felel meg… túl feltűnő lenne… Döntöttem. Amint kicsengetnek, oda
megyek hozzá, addig pedig kitalálok valamilyen indokot. Amint ezt eldöntöttem,
Yoru a kezemnek ütköztette a könyvét. Értetlenül meredtem rá, Ő pedig a könyvre
mutatott. Egy üzenet állt benne:
„Ne próbálj kitalálni
valami hülye indokot, hogy elültethess innen, vagy mindenki megtudja, hogy
belezúgtál a tanárodba!”
Na ne! Ilyen nincs! Honnan tudja? És nem csak ez… honnan
tudja, hogy mire gondolok. A fenébe is! Nem tehetek semmit. El kell viselnem
ezt az idiótát egy félévig. Nem tudom,
meddig fogom ezt kibírni. Alig vártam, hogy végre csengessenek és megszabaduljak
tőle. Azonban éppen hogy kicsengettek. Ő elkapta a karom és maga után rántott,
egyesen fel a tetőre. Amint felértünk, engem kilökött az ajtón, majd becsukta
maga mögött.
-
Mégis mit művelsz? – kérdeztem dühösen.
-
Meg kell beszélnünk egy-két dolgot és nem
akarom, hogy megzavarjanak minket.
-
Mit kéne nekünk megbeszélni?
-
Mondjuk a mi kis egyezségünket.
-
Milyen egyezség? Miről beszélsz?
-
Oh, csak arról, hogyha nem teszed azt, amit
mondok, mindenki megtudja a te kis szerelmed kilétét.
-
Miért csinálod ezt? – kérdeztem könnyes
szemekkel – Mit ártottam neked, amiért mindig keresztbe teszel nekem?
Először nem válaszolt, csak
közelebb jött. megállt előttem pár centivel, majd az államnál fogva megemelte a
fejem. Egyenesen a szemembe nézett, ráadásnak olyan közel volt hozzám.
-
Hogy mit tettél ellenem? Oh, de kis butus vagy,
már nem is emlékszel? A bűnöd az, hogy visszautasítottad a szerelmem – mondta,
majd megcsókolt.
